1. Fejezet

"- Dr. Styles már vár - mosolygott rám melegen a recepciós.
A mögöttem álló nővér betolt a tolószékben a szobába, ahol más betegek is tornáztak.
- Davina - mosolygott Dr. Styles is.
Felnéztem rá unottan, bágyadtan. Aggályosan éreztem magamat, amiért férfi tartja a gyógytornát, de ő könnyebben emelget, mint egy nő. Mellette biztos kezekre találtam, anyám szerint.
Pár hónapja épültem fel a lehetetlenből. Rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, amit műtétettel próbáltak helyrehozni. A rehabilitáció talán másokban reményt kelt, de én ettől a gyötrelemtől feszélyezve éreztem magamat.
Dr. Styles egy fiatal orvos volt. A rehabilitációs központ szemefénye, ismét anyám vallása szerint. A remény meghalt, nem látok esélyt az újra talpra állashoz.
- Kezdhetjük? - csapta össze tenyerét."
- Hahó - csettintett orrom előtt az említett személy.
Megráztam a fejemet, majd rávezettem tekintetemet.
Göndör, barna fürtök, zöld szem. Ha nem a gyógytornászom lenne, és ha nem hordana szandál-zokni kombinációt, egész jól nézhetne ki.
Testét fehér póló és fehér nadrág takarta. Mentazöld inget kapott erre rá, amit lógva hagyott magán, lábaira pedig papucsot húzott.
- Kezdjük egy kis bemelegítéssel - mondta, majd kiemelt a tolószékből.
- Egy éve folyton csak nyújtunk - nyafogtam, miközben lefektetett finoman és gondosan a földre, a vékony matracra.
- Rengeteget javult már - mosolygott fel rám, miközben megragadta térdemet.
Lassan elkezdte kinyújtani, miközben arcomat fürkészte tekintetével.
- Styles valld csak be, sose fogok újra járni, csak a pénzért csinálod - forgattam a szemeimet.
- Ilyen hozzáállással semmire nem tudunk, és nem is fogunk menni - állt meg egy pillanatra - Hinned kell magadban Davina. El kell hinned, hogy mentálisan és fizikailag is erős vagy, és felnőttél erre a feladatra.
Nem reagáltam szavaira, amit beleegyezésként fogadott. Ismét elkezdte nyújtani a lábamat, majd visszatolta lassan.
- Mi motivál ebben a munkában? - kérdeztem.
Megnyalta ajkait, majd megigazította fürtjeit.
- Inspirálsz - mondta - Úgy értem, az ittlévő emberek.
- Jó érzéssel tölt el, hogy te nem vagy nyomorék?
Dr. Styles megállt egy pillanatra, majd rám nézett szigorú tekintettel.
- Vigyázz a szádra, ifjú hölgy - fenyegetett ujjával - Akik itt tartózkodnak, nem nyomorékok. Sokkal inkább jellemezném őket az erős, nyertes emberek kifejezéssel - nézett körbe - Nyertek az életben egy új, tisztalapot, amit a legjobb módon használnak fel. Nem adják fel, bármi az ára.
Elmosolyodtam halványan, majd lefagyott a mosoly az ajkamról, amikor bevezettek egy kisfiút tolószékben. Maximum életkora 8 lehetett, a szívem megcsavarodott.
- Mondd, milyen új esélyt nyert a kisfiú? - kérdeztem megvető pillantással Styles fele - A mottód elveszítette az értelmét.
- Nem a mottóm - védte szavát.
- Csak egy idióta mondat - érveltem.
Dr. Styles csendben maradt, folytatta a tornát. Szemeim a kisfiúra tévedtek, akit szintén lefektettek úgy, mint engem. Egy boldog, huncut mosoly terült szét arcán.
- Styles - szólítottam, továbbra is a kisfiút nézve.
- Dr. Styles - morgott - Davina, nem hiába vesztegettem el több évet az egyetemen, megérdemlem a doktor kifejezést. Kérlek, csak pár betű és-
- Dr, mi a baja a kisfiúnak?
- Lewisnak? - nézett felé - Leukémiás.
Nem kérdeztem többet, ő pedig nem szólt többet. A torna végén felemelt, belehelyezett a tolószékbe, majd kitolt a parkolóba édesanyámhoz.